A verset olvasva az olvasó lekezdi unni hogy minden fekete, amit a cím alapján ki is lehetett találni. Fekete a halál, káűosz gyász, félelem de még a bűn is -habár szerintem ez nem mindig igaz- de Babits szerint igen. Na mindegy. A vers nagyon álomszerü és ettől válik szimbolistává. A vers nagyon monoton, mitha a szerző már az utolsó lehelletével egy ilyen hosszú zsibbasztó monoloooogot nyögne ki. Legalábbis így tűnik egészen a végéig. Itt az álom véget ér, az író az élet kezdetét is feketének látja, és ez által az egész életet.
Érdekes lenne elgondolkodni róla, hogy mi is feketék vagyunk belül? Vagy nem? Talán mégis?
A választ mindenki maga találja meg. Viszont kívülről mindenki színes, és ezt Babits is belátja. Ez talán az első lépés, hogy belül is színesek legyünk.
Lehet hogy bolond ötlet de lehet hogy Babits akkoriban nem ismert el más költőket és mindenkit ihlettelennek tartott, szürkének.
